Család. Kinek mit jelent ez a szó? Ki hogy definiálja régen és most? Nem fogok hazudni. Én nem a vérhez kötöm a családot, mert már rég nem arról szól, mint amilyen szerepe kellene, hogy legyen. De mi is akkor a funkciója?
A család egy fix pont az életünkben: nem kérdez, nem bánt, csak támogat mindenféle feltétel nélkül. Ha baj van, akkor a családtagok együtt nevetnek vagy sírnak rajta. Mármint ez lenne az eredeti célja…
Ugyan, mi jogom van beleszólni ebbe is? Az égvilágon semmi. De átéltem jobb és rosszabb napokat az én imádnivaló családommal, szóval most ezt lehet úgy venni, mint egy tinédzser össze-visszakuszáló gondolatait, aki nem tud magával mit kezdeni. Vagy talán egy 17 évesre is el lehet kezdeni figyelni…:)
Szerintem az, hogy rohangál az egész család fel s alá, úgy téve, mintha minden olyan igazán tökéletes lenne, közben pedig a munkába temetkezünk a problémáink elől, mert nincs IDŐ megoldani őket… az gáz. A fölösleges frusztrációt pedig a családtagok szokták megsínyleni. Észrevettem, ha már egy szülő nem képes önmaga megbirkózni a saját problémáival, az a legtöbb esetben – akár akarjuk, akár nem – a gyerkőcön fog csattani.
Kire mekkora erővel természetesen, de azért a pici szíve így vagy úgy, de meg fog karcolódni. Természetesen most nem arra gondolok, mikor egy bizonyos kor felett már bevonjuk a gondokba a cseperedő csöppségeket, de azért ne kezdjük el a 10 éveseket felnőttként kezelni és várjunk el tőlük számunkra alapvető dolgokat, mert akkor természetes, hogy ő meg az elektronikai kütyükbe merülve próbál rájönni jó pár dologra. Aztán úgy kezeli önmagát, mint ha mindenhez értene.
A külön órák nem csak időt veszik el, de igazából az életet is. Elvárjuk, hogy menjen ki játszani a gyerek, de azért heti ötször elrángatjuk edzésre, kettő külön órára, a szakkörökről nem is beszélve. De igen, a gyerek a lusta, „ez természetes”.
Ami kifejezetten a kedvencem, az az, hogy fiatalokat, akik a kütyükbe merülve próbálják leküzdeni problémáikat, még olyan elvárásokkal bombázzuk, hogy beszéljenek az érzéseikről. Milyen volt egy napjuk, hogy telt az iskola, éppen milyen jegyeket szerzett…és ezzel vissza is tértünk a stresszel és frusztrációval agyon nyomkodott mindennapokba, amikor már iskolába menet, az iskolában és otthon is tele vagyunk megoldatlan gondokkal.
Egy család sem tökéletes, ne várjuk el, hogy az legyen. Ha szét van szakadva, ha kicsit koszos, kicsit ilyen, kicsit olyan, ettől még nem lesz rossz. A szülők jó példát akarnak mutatni nem?
Elárulom, ezt nem azzal fogjátok elérni, hogy beetetitek a gyerekkel, hogy ha nem tanul, akkor ez meg ez lesz belőle: ez csak plusz stressz.
Azzal sem lesz könnyebb, ha a saját meg nem valósított álmaitokkal kergetitek őket, mert nem szép elvenni más életét és úgy kezelni, mintha jogunk lenne hozzá, mert én vagyok az idősebb, tapasztaltabb, meg különben is.
Sajnálom, de az az igazság, hogy sokszor azért nem járnak haza a gyerekek, mert semmi kedvük kimondani azt, hogy „NEM TUDOM!”.
- Nem tudtam olyan jó dolgozatot írni, mint a Bendegúz!
- Nem tudok olyan jól rajzolni, mint a kislány a C-ből!
- Nem értem a matekot, nekem ez sosem fog menni!
- Sosem leszek kitűnő!
- Egy év alatt nem futom le azt a távot!
Soroljam még? Mert ezt legalább én is TUDOM.
Most nem azt mondom, hogy a tinédzserek tökéletesek, nem lusták és én mindent a környezetre akarok kenni; de ha bizonyos stressz forrásokat elzárnánk, talán egyszerűbb lenne az élet. Mindenkinek.
A család sokszor óriási börtön és sokaknak nem „csak” ekkora problémákkal kell megküzdeniük – sőt, szinte sohasem.
Az élet groteszk. Néha olyan, mintha egy tragikus dráma főszereplői lennénk. Máskor meg nevetséges az egész helyzet. A mellékszereplők, azaz a család sem mindig segít nekünk: néha gúzsba köt minket a negatív hozzászólásokkal, de néha egy kicsit mégis jó. Olyan, mintha börtönben lennénk ahol néha jó lenni. Mert bent meleg van és van tető a fejünk felett. De kimenni nem lehet. Mert “ez a család”. Döntsük el, hogy akarunk onnan kijutni vagy ott ragadunk.
