„Emberségünk legyen a meghatározó!”– Beszélgetés Daróczi Ágnessel

A Hírlevél Plusz megújuló interjúrovatában egy nagyobb lélegzetű interjút olvashatnak Daróczi Ágnessel, a Romano Instituto Alapítvány elnökével, a roma kultúra hazai nagykövetével.

Az interjú 2017 áprilisában, a szombathelyi Berzsenyi Dániel Könyvtárban készült, a Balázs János festőművész alkotásaiból készült kiállítás megnyitója után.

Péli Tamás festőművész író, a kettős identitást szemléltetve, egyszer azt mondta a roma gyerekek két aranypántot viselnek a homlokukon. Bevezetésképpen kérem, meséljen kicsit gyerekkoráról!

Nekem három jutott. Ugyanis én egy nemzetiségi faluban nőttem fel. Ahol a többség román anyanyelvű volt, a kisebbség magyar származású és volt cigány népessége a falunak. Ez a Hajdú-Bihar megyei Bedő község, közel a román határhoz, Biharkeresztes szomszédságában. Az általános iskolában románul is tanultunk, sőt tulajdonképpen nagyon sajátos volt a helyzet, mert aki negyedik osztályosként nem választotta, hogy ő akar románul is tanulni, annak oroszt sem tanítottak és azzal gyakorlatilag a továbbtanulástól vették el a lehetőségét.

Szóval én egy román nemzetiségű faluban nőttem föl, ezért az otthon-érzéshez nekem hozzá tartozik az a zene, az a nyelv, az a kultúra is.

Roma vagy cigány?

Magyarország sajátos helyzetben van, mert Mária Terézia rendeletei óta, egy meglehetősen erős kényszerhatás van, aminek következtében elveszítették az anyanyelvüket a cigányok. Ha megnézzük a világ távolabbi pontjain a zenész cigányok, vagy a kovács cigányok mái napig beszélik a romanit. Idehaza ezzel alig, vagy egyáltalán nem találkozunk, merthogy ötven botütést kaptak, ha mertek cigányul beszélni, vagy viseletet hordtak. A felvilágosodás nevű kényszer asszimilációs elnyomás azt is jelentette, hogy azokat a hagyományokat, amiket hoztak magukkal, nem vihették tovább, és ennek egyenes következménye lett a nyelvfelejtés. Tehát míg a világ más tájain teljesen természetes módon, romáknak nevezik ezt a nemzetiséget, addig Magyarországon ez a többség által adott megnevezés terjedt el.

Ön szerint milyen lehet ma roma gyereknek lenni? Milyen kulturális identitással rendelkeznek a mai roma gyerekek?

Szerintem az egy meglehetősen erős, hogy úgy mondjam szignifikánsan jelenlévő öntudatosodási folyamat van, amelyik nagyon fontosnak tarja ezt a bizonyos kettős identitást. Ez egyik részről jelenti azt a törekvést, hogy szeretnék büszkeséggel és öntudatosan megélni cigánysághoz tartozásukat, másik részről nem engedik kitaszítani magukat a magyar nemzetből, amibe már nagyapáink is beletartoztak. Hát több mint hatszáz éves közös történelmünk van, de mondjuk ki az igazat. Cigánynak lenni manapság nagyon nem egyszerű. Az a társadalmi előítéletesség, kitaszítás és rasszizmus, ami jelen van, az bizony iszonyatosan nehézzé teszi. Másik részről, hiányoznak, azok az intézményeink, amelyek a kölcsönös megismerést, elvegyülést, együttműködést segítenék.

Valaha együtt dolgoztunk, tanultunk, laktunk. És mi a folyamat, amit ma látunk? Nem dolgozunk, nem tanulunk és nem lakunk együtt. A többség kevés személyes ismerettel rendelkezik a romákkal kapcsolatban és ez könnyű táptalajául szolgál az előítéleteknek. Hogy úgy mondjam a valós megtapasztalás helyett, a tömegmédiák által közvetített nagyon gyakran sztereotípiákkal teli kép határozza meg, hogy mit gondolnak rólunk.

Az Eurovision Song Contest-en egy roma származású előadóművész, Pápai Joci fogja képviselni hazánkat. Ön szerint milyen üzente van ennek a jelenségnek a fiatalok számára?

Én úgy gondolom, hogy ennek nagyon erős és komoly üzenete van. Az hogy egy versenyen a tehetség érvényesülhetett, az az egész ország szempontjából nagyon fontos. Hogy úgy mondjam, a demokrácia alapkövéhez tartozik, hogy az érték, a tehetség érvényesülhessen.

Azonban van egy más vonatkozása is ennek a jelenségnek. A zenélésnek tradicionálisan nagyon mély gyökerei hagyományai vannak. Ha ezen a területen teljesít nagyot egy roma fiatal, gyakran az nem kelt akkora feltűnést, merthogy ott van mögötte az előítélet: „Azoknak a vérükben van!”. Na, most elmondanám, hogy egy Kelemen Barnabás nem lenne világhírű hegedűművész, ha nem gyakorolna nappal és éjjel és nem lenne zseniális zenész. Balogh Kálmán nem lenne a cimbalom mestere, ha nem lenne az az iszonyatosan sok munka és kísérletezés, ami mögötte van. És még sorolhatnám a neveket. Ott van példának okáért a jazz, fantasztikus zenészeink vannak.

Minek a hatására döntött úgy, hogy mindig, minden körülmények között felvállalva roma származását kiáll, és ha kell, harcol a romákért?

Én ebből a kicsi háromnemzetiségű faluból származván úgy döntöttem nyolcadikos koromban, hogy vegyészmérnök leszek, és az ország egyik legerősebb gimnáziumába, Debrecenbe (KLTE Kossuth gyakorló gimnázium, Debrecen – a szerk.) mentem tanulni és két évig helyt álltam a kémia–fizika tagozaton. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy könnyű volt. Távol a családtól, kollégistának lenni nem volt könnyű. Az én kedves nagyanyám bejött a városba rokonokhoz lakni vagy három hétig, és délutánonként találkozott velem, hogy meg tudjam szokni a nagyvárost. Aztán, amikor haza kellett mennie, kísértem ki a vonathoz, és azt mondta az én kedves nagyanyám

„Ó kisjányom, nagysága lesz belőled. Meg se fogod ismerni a cigány nagyanyádat, átmész majd az úttest másik oldalára, csakhogy ne kelljen, még észrevegyél sem.”

És ez olyan fájdalmas volt nekem, mert rá kellett eszmélnem, hogy az ő félelmük jogos. És attól a pillanattól kezdve, én egy öntudatos cigánylány vagyok.

Az 1960-as évek vége és az 1970-es évek elejét tekinthetjük a roma kultúra virágzásának. Mik azok a tényezők, együtthatók, amik ehhez a felemelkedéshez kellettek?

Azért túlzás azt mondani, hogy kulturális virágzás volt. Minden fáziskéséssel jutott el hozzánk. A felszabadulás tényleges megszabadulás volt a romák számára is, mert nem voltak a továbbiakban kitéve a gyilkolásnak, elhurcolásnak, vagy a kényszermunkának, de az, hogy munkához jussanak, gyerekeik iskolába járjanak az csak jóval később alakult ki és tudott megvalósulni.

A szocializmusban azért meghirdették az egyenlőséget. A mi szüleink még emlékeztek rá, amikor a poroló járt a sorra és matadorral hintette meg az ágyaikat, fejüket, ezért azt akarták, hogy az ő gyerekeiknek jobb legyen. Minket elküldtek tanulni és támogattak bennünket. És mi elhittük, hogy a világ megváltoztatható, hogy ehhez a világhoz, ehhez az országhoz közünk van és tehetünk érte valamit.

Tudták a népek, hogy cigányok vannak, hiszen minden falu szélén ott voltak a cigány telepek, de hogy milyenek is igazából, milyen az a világ, ami az övéké, azt éppen a művészeink, versei, könyvei, festményei alapján tudhatták csak meg. Ezek az első kitárulkozások, nagyon gyakran még biztatásra, ösztönzésre történtek meg, hogy aztán a következő nemzedékek törekvésében ez olyan legyen, mint a sebeit feltáró betegé. El akarom mondani nektek, hogy lássátok a mi igazi szívünket, a fájdalmainkat, a mocskot, amit hánytok ránk, hogy hogyan fáj ez nekünk. Az ő legnagyobb bátorságuk éppen az volt, hogy soha nem csak magukban, önösen, vagy kicsi közösségükben, családjukban gondolkodtak, hanem a nemzetben, az egész országban. Az éppen csak megtűrt kultúrába tartoztunk, soha sem a támogatottba. Bari Károly Hazám című versénél nincs szebb. Ahogyan ő beszél az elnyomatásról, az orosz megszállásról, azért őt börtönbe vetették. Ez azért eszmélkedésre késtette ennek az országnak az értelmiségét, ifjúságát. Balázs János, Bari Károly, Lakatos Menyhért, Coli Daróczi József, Péli Tamás, Balogh Attila, Osztojkán Béla, Horváth Gyula. Igen megmutattuk az értékeinket, de ezek a zseniális alkotók nem csak a cigányságról szólnak, hanem ennek az országnak az állapotáról adtak, adnak számot és még sincsenek intézményeink.

Kijelenthetjük, hogy a szegénység kultúrája nem azonos a roma kultúrával.

Tökéletes meglátás. Ez volt a konfliktusunk Kemény Istvánnal, ami végigkísérte az életünket. 1971 óta, amikor a Kemény István féle nagy kutatást végezték, ami tulajdonképpen szegénységkutatás volt az elején. Azt akarta megmutatni, hogy amíg egyenlőségről papoltak a kommunisták, addig igenis volt szegénység. Miközben a magyar értelmiség legjobbjaival tudtunk összhangban lüktetni, működni, amikor helyettünk szóltak, rólunk szóltak, akkor éppen ezt a világot is közel hozták. De azzal, hogy ezt a bizonyos distinkciót nem tették meg, hogy itt nem csak szegénységről van szó, hanem ha úgy tetszik arról a bizonyos faji előítéletesség továbbéléséről is, amivel ez az ország soha nem nézett szembe. Amíg ezt ki nem mondjuk, be nem valljuk, szembe nem nézünk vele, addig esélyünk sincs a felszámolására sem.

Móricz Zsigmond írónk keserű, 1934-es korrajza így hangzott: „tehetség küzd a tehetetlenség ellen”. Hogyan jellemezné napjaink roma képzőművészeit?

Mai művészeinknek sokkal nagyobb a szabadságuk és sokkal erősebb az öntudatuk. Mostanra pontosan megtanulták, hogy alkotni nem azért fontos, mert nézik, megveszik képeiket, hanem mert mondandója van. Erre talán a legjobb példa a szombathelyi Ferkovics József munkássága, aki Töredezett emlékek – Sorstöredékek címmel sorozatot készített a Holokauszt 70. évfordulója alkalmából. Két üldözött nép közös szenvedéseit festette meg. Vagy épp tavaly áprilisban, a rasszizmus elleni világnapon az Idolok című sorozatát mutattuk be. Ez a sorozat művelődéstörténeti szempontból is fontos, hiszen azokat, a romák öntudatosodása érdekében tevékenykedő művészeket, írókat, értelmiségieket festette meg egy-egy portréban, akiknek azt reméljük, hogy idővel majd az egész élettörténetét fogja tanulni a következő nemzedék, hogy ne felejtődjenek el!

Csorba László történész, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója és Fejős Zoltán néprajzkutató, a Néprajzi Múzeum igazgatója a „Szükséges-e ma Magyarországon roma múzeumot létrehozni” kérdésre azt válaszolták, hogy természetesen kell Országos Roma Múzeum. Kérem, mondja el, miért olyan fontos, a kollektív emlékezetet őrző intézményt létesíteni!

Több mint hatszáz éves közös történelmünk van, ha nem tanítjuk meg, hogy közös a történelmünk, akkor a következő nemzedékekben nem alakul ki az a tudás, hogy közös jövőnk is van. Ha nem alakulnak ki ezek a tudások, akkor ellenségekké tudnak válni. Nagyon könnyű a gyűlöletnek, az uszításnak táptalajt találnia, ha nem tudunk a másikról semmit. Ha bemegyünk egy egyszerű parasztudvarba és körülnézünk, számtalan vonatkozása van, amiből megtanulhatjuk, hogy mi haszna van a cigánynak. A vályogfalakban, az égetett téglákban, a várfalakban is ott rejlik a tudásuk. Nézzük meg a vezetékneveinket: Kolompár, Lakatos, Kovács jellegzetes cigánynevek, amik ősi mesterségekről árulkodnak. Én azt szoktam tanítani, hogy Petőfi kardját is cigány kovácsok készítették.

Ön mivel töltené meg ezt a múzeumot? Nemzeti, vagy inkább művészeti tartalommal? Netán mindkettővel?

Abszolút, minden területre ki kellene térni. Kell, valóban kell cigány múzeum, mert ezeknek az értékeknek úgy kellene megjelennie, mint amik minket reprezentálnak. De a meglévő múzeumokban, például egy halászati szerszámgyűjtemény esetében ki kellene írni, hogy cigányok készítették, vagy azt hogy cigányoktól gyűjtötték föl.

Ön sokat kutat, ír, előad, kiállításokat nyit meg, vagy épp a rasszizmus ellen tüntet, mivel foglalkozik mostanában? Mik a tervei a jövőre nézve?

Nézze, én ezt egészen kora ifjúságomtól művelem, hogy a kultúránkon keresztül szerezzek polgárjogot magunknak. Hogy éppenséggel a kultúránk hívja fel a figyelmet arra, hogy itt vagyunk, régen itt vagyunk. Talán az embert kellene nézni, az embert, a benne szunnyadó tehetséggel. Ha ez az ország azt akarja, hogy jó szakemberei legyenek, akkor minőségi tudást ad minden egyes felnövekvő gyermekének és nem tesz különbséget. Amikor látszólag a cigányokért harcolok, én szilárd meggyőződéssel, ennek az országnak a jövőjéért és a demokráciáért harcolok. Költészettel, képzőművészettel, de akár tüntetve is.

Közelgő nyugdíjas éveimre való tekintettel, reménnyel tölt el, hogy van egy nagyon tehetséges filmrendező lányom, és barátaim között tudhatom Setét Jenőt, aki igazán komolyan véve a demokráciát újrakezdte alulról építeni a mozgalmat, és hát itt vannak a tehetséges festőművészeink, költőink, vagy akár az egyszerű emberek, akik a cigányság és a maguk becsületéért, és ennek az országnak a jövőéért megpróbálnak mindent megtenni. Bízom benne, hogy ők továbbviszik, amit én elkezdtem.

Azt remélem és az ilyen kiállítás megnyitókon mindig örömmel győződök meg róla, hogy a többség hozzánk hasonlóan gondolja. Azt gondoljuk együtt, hogy csak akkor tudunk egy jó országot építeni, ha komolyan vesszük az egyenlőség alapgondolatát. Azt remélem, hogy ez akár velem, akár nélkülem, az intézményekben is előbb utóbb a legfontosabb gondolatnak és vivőerőnek fog minősülni.

Spiegler-Kutasi Nikoletta