“Ha valami jó dolog történik a másikkal, tudunk ugyanúgy örülni, mint a saját boldogságunknak és a gondja tud ugyanúgy fájni, mint a saját problémánk.” – a Nyugati Gyepűk Pajzsa Haditorna Egyesület edzésén járt a Hírlevél Plusz munkatársa, ahol interjút készített Tompa Balázzsal, a szervezet vezetőjével.
Mivel foglalkozik az egyesület?
Az egyesületünk egyrészt történelmi haditornával foglalkozik, a kora középkor hadászatát próbáljuk a lehető legéletszerűbben feleleveníteni. A korszak fegyvereit, fegyverhasználati technikáit igyekszünk rekonstruálni, mert ezekről sajnos sok információ nem maradt fenn, úgyhogy a többi csapattal, akik szintén ezzel a korszakkal foglalkoznak, közös munkánk, hogy a történelemnek ezt a szeletét felelevenítsük és lehetőség szerint továbbadjuk az utókornak illetve az ifjúságnak. Másrészt nem csak fegyvereket, hanem a korszak viseletét, ruházatát, használati eszközeit, egyéb, életmódbeli sajátosságait próbáljuk meg átélni illetve újraalkotni – ez egy eléggé komplex és összetett dolog. Vannak az egyesületnek olyan tagjai, akik régésznek tanulnak, illetve történetiségi tudományokban is jártasak, ezzel is foglalkoznak, így tudományos vetülete is van az egyesület munkásságának.
Milyen történelmi korszakot elevenítetek fel?
Fő korszakunk a X. század, elejétől a végéig, tehát a honfoglalástól az államalapításig. Ennek a körülbelül száz évnek a fegyverzeti és hadászati alakulásait próbáljuk meg bemutatni, tehát a honfoglaló lovasíjásztól kezdve egészen a Szent Istváni hadseregreformig bezárólag. Ez a fő profil. Emellett tavaly óta IV. századi, késő római gyalogos fegyverzetet és harcászatot is csinálunk, illetve alkalmanként végvári fesztiválokra is ellátogatunk, végvári korszakokkal is foglalkozunk.
Mire utal az egyesület neve?
Egyesületünk neve Nyugati Gyepűk Pajzsa Haditorna Egyesület, melyben a nyugat a földrajzi elhelyezkedésre hivatott utalni.
A gyepű egy ótörök szó, erődített határzárat jelent. Voltak belső gyepük, amik elválasztották a különböző törzsi és nemzetségi részeket egymástól, illetve voltak a nagy gyepük, az úgynevezett gyepűelvék, amik a törzsszövetség külső határait biztosították. Nagyon összetett határzár volt ez, amely a gyepű külső oldalán még párszáz kilométerre elnyúlt; ez általában lakatlan zóna volt, tehát kikergették, -irtották a helyi lakosságot, amennyire tudták. Főleg arra szolgált, hogy a támadó sereget egyrészt lassítsa, másrészt felmérje, hogy mekkora a támadás ereje. Emellett időt biztosított a felkészülésre is. Maga a gyepű egy erődített, földvárakkal, sáncokkal, ide telepített katonai segédnépekkel biztosított határzár volt, amin elég nehéz volt az adott időszakban egy nagyobb hadseregnek átkeverednie. A kisebb portyázó csapatokat akár el is rémíthette, a nagyobb csapatokat pedig jelentősen lelassította, elég időt biztosítva a központi hadseregeket összegyűjtésére és megfelelő ellencsapást előkészítésére.
A pajzs azért került az egyesület nevébe, mert egyrészt védelmi szerepet töltött be, másrészt a testünk védelmezésére mi, személy szerint is, pajzsot használunk, ezért mi vagyunk a nyugati gyepük pajzsa, ami azt hivatott kifejezni, hogy mi vagyunk a gyepű fő védelmi ereje.
Mi motivált, hogy egy ilyen különleges elfoglaltságba kezdj?
Kisgyerekkoromban is már karddal meg sisakban rohangáltam, így játszottam. Van egy öcsém is, akivel mindig is nagy kreativitással választottuk meg a ”fegyvereket” a játékos, testvéri csatározás során, tehát benne volt a vérkeringésben, mondhatni. Gyerekkorunk óta lovaglunk, lovak és a történelem bűvöletében nőttünk fel, szinte adta magát – az lett volna furcsa, ha nem valami hasonlóval foglalkozunk végül. Volt egy belső késztetés: mindig foglalkoztatott a történelem, érdekelt maga a harc, a küzdősport, amit gyerekkorom óta űzök, és valahol a kettő találkozásánál – meg egy kis hazafias felbuzdulásból – ez alakult ki.
Hogyan alakult, épült a csapat, amit ma láthatunk?
Csapatunk kezdetben Károly Róbert Hagyományőrző Egyesület néven működött, és – mint a neve is mutatja – a XIV. századdal foglalkozott. 2010-ben vettem át a csapat irányítását, és még ebben az évben látogattunk el Lengyelországba, Biskupinba, ahol egy kísérleti régészeti park található. A félsziget a neolitikumtól egészen a szláv középkorig folyamatosan lakott volt, régészeti rétegek pedig ennek következtében nagyon szemléletesen egymásra épültek. A feltárást a hitleri Németország régészei kezdték el, mert az árja fajelmélet szerint itt jól követhető a fehér faj történelmének alakulása. A lengyelek az ötvenes-hatvanas években folytatták a munkát, mert magukénak érezték az épületegyüttest. Miután nagy erőkkel feltárták a területet, úgy gondolták, hogy milyen jó lenne eredetiben megépíteni azokat az épületeket, melyeknek nagy részét a mocsaras terület konzerválta. A lengyelek gyönyörűen megépítették, nagyon hangulatos rekonstrukció lett, és 2010-ben meghívtak engem, valamint Zágorhidi Czigány Bertalant – aki akkor még nem volt tagunk, mára viszont a csapat egyik alvezére -, hogy vegyünk részt egy IX-X. századi fesztiválon. A tíz napos fesztiválon nagyon jól éreztük magunkat, és rájöttünk, mennyivel jobb, mennyivel közelebb áll a szívünkhöz, mint a XIV. század, amivel akkoriban foglalkoztunk. Hazajöttünk és a csapat elé tártuk a gondolatunkat: mi lenne, ha ezt is csinálnánk? A többieknek is tetszett a dolog, így 2010-ben belevágtunk. Ez a korszak valami oknál fogva szélesebb népközönséget érdekel, nagyon sok a csapat is, sok kapcsolatot lehet kiépíteni, tapasztalatot cserélni, fesztiválokra ellátogatni. Egy év elteltével szinte már csak ezt csináltuk, csak ebbe fektettünk erőt és energiát, így teljesen megváltozott a profil, ezért váltottunk nevet és lettünk Nyugati Gyepűk Pajzsa.
Hogy élik meg rokonaitok, ismerőseitek, hogy hagyományőrzéssel foglalkoztok?
Ez erősen változó. Nálunk a családban nem kérdés, hogy támogatják, hisz édesapám és édesanyám is foglalkozik hagyományőrzéssel, ők a Magor Íjász Társaság tagjai. Más esetekben szerintem a tagok családi hátterétől függ – van, ahol nem nézik túl jó szemmel, elég furcsa dolognak tartják. A csapatról tudni kell, hogy országos hírünk van, és nem csak a szakmai minőségünk miatt; ez a tagság összetételével együtt jár. Aki nyugodt, kedves, polgári közösségből jön, annak igen, esetenként ”el tudjuk rontani” a gyermekét – ők nem nézik jó szemmel. Ahol viszont kicsit lazábbak a szülők, közülük sokaknak kifejezetten tetszik, büszkék a gyermekükre.
Igazán szép eredmények állnak már az egyesület mögött, mesélnél kicsit, mik is ezek pontosan?
Amire kifejezetten büszkék vagyunk, az szakmai jellegű: a Pázmány Péter Egyetem kora középkorral és honfoglalással foglalkozó, valamint magyar őstörténeti kutatócsoportja is minket kér fel, ha meg kell jeleníteni egy korszakot, illetve a mi csapatunk számukra az az etalon, aki szakmai szemmel is az egyik legkorhűbb és legfelkészültebb – ezt szívesen kidomborítjuk. Másrészről pedig: haditornával foglalkozunk, ami versenysport is, egy küzdősport, középkori fegyverekkel – akármilyen furcsán hangzik –, ebben is szép eredményt értünk el. Főleg az idei évben vannak szablyavívásban szép sikerek (Beszélgetésünk óta Tompa Balázs, az egyesület vezetője újabb aranyérmet tudhat magáénak szablyavívásban, a harmadik és negyedik helyet is az egyesület tagjai szerezték meg. – szerk.), de a pajzs-kardos harcban – ami szláv-germán hagyomány – is van pár tagunk, például Zágorhidi Czigány Bertalan vagy Pávlicz Gergő, akik nemzetközi szinten is komoly versenyzőnek számítanak. Emellett volt több kiállításunk, legtöbbször a Savaria Múzeumban, de Bolzanoban, Olaszországban is. Szerencsére sok eredményünk van, amire büszkék lehetünk, és tovább szeretnénk gyarapítani őket.
Általában hogyan zajlik egy edzés?
Mint minden küzdősport edzés esetében, mi is bemelegítéssel kezdünk, erőnlétet is előszeretettel fejlesztek a fiúknál. A duellt, tehát a párharcokat, azok technikai részét nagyon sokat gyakoroljuk. Egyrészt a technikákat, illetve nagyon sok direkt párharc van, mikor nem megbeszélés szerint küzdünk, hanem találat a cél. Csoportos küzdelmeket is gyakorolunk, mert tömegcsatákról van szó többnyire. Illetve van a hídharc nevű küzdelmi rendszer, ahol négy-, öt-, hatfős csapatok harcolnak egymással, ez elég gyakori és közkedvelt versenyszám, ebben csapatunk országosan messzemenően a legjobb és legeredményesebb, ez az egyik specialitásunk, ezt is szoktuk erőteljesen gyakorolni. Végül a csapatharcászaton belüli eljárásokat illetve technikákat szoktuk kidomborítani, utána egy kis levezetéssel.
Mit láthatunk most, mit csinálnak épp az egyesület tagjai?
Jelenleg zártkörű edzés zajlik, felkészülés a következő versenyünkre a csapat egy kis részével. Most éppen a párharctechnikák gyakorlása folyik, illetve ezeknek a gyakorlott technikáknak az éles küzdelembe való átültetése.
Mi a titka, hogy ilyen összetartó csapat alakult ki?
A titka egy: a csapatszellem. Mint említettem, csapatunk viszonylag fiatal tagokból áll, általában huszonéves korosztály, mi egy nagyon fiatal csapat vagyunk, és ez meg is mutatkozik: nagyok az energiák, nagy a lendület. A csapatnak van egy sajátos miliője, ami eléggé hasonlít a régi korszak vitézeihez. Zűrös a csapat sokszor, ezzel nekem, mint csapatvezetőnek kell megbirkóznom: gyakran ”villámhárítóként” funkcionálok, illetve ügyeljáró szerepem is van. Viszont, ha eltekintünk az idealizálástól: a régi katonák is ilyenek voltak, ezen nem is szeretnénk változtatni. Sosem leszünk túlontúl kedves és rendezett csapat – vagány alkatuk van a srácoknak. Természetesen tudnak nagyon kedvesek és intelligensek is lenni, általában egyetemet végzett, tanult, iskolázott emberekről van szó, akik a csapatban elengedhetik magukat, szabadok lehetnek. Ez az egyik ok, hogy a szabadság szellemében működik a csapat, a másik talán kicsit hazabeszélés, de a vezetés is fontos tényező. Nálunk nincs demokrácia, mint sok más csapatban, általában ketten-hárman határozzuk meg a csapat útját: merre megyünk, mit csinálunk, milyen programokat szervezünk és miken veszünk részt, és a többieknek különösebb beleszólás vagy latolgatás nélkül a kiadott parancsokat teljesíteni kell. Alapvetően hierarchikus rendszer a miénk, mindemellett fontosnak tartjuk, hogy a mindenkori csapathangulat miatt a közkívánatos dolgokat, amiket a tagság nagyon akar, azt azért engedjük. Nincsenek totális elnyomásban, nem arról szól a dolog. Lényeges az is, hogy általában mindenki jóban van mindenkivel, szoros a kapcsolat alapvetően, sőt, sokszor egészen testvéri. Segítünk egymásnak a magánéletben is, ez nagyban meghatározza a csapatösszetartást. Ha valami jó dolog történik a másikkal, tudunk ugyanúgy örülni, mint a saját boldogságunknak és a gondja tud ugyanúgy fájni, mint a saját problémánk. Sok csapatban nincs így, néhányan irigylik is tőlünk, hogy nálunk nincsenek mélyre menő konfliktusok. Összezördülések vannak, lehet, hogy verekedés is van belőle, amit általában nem szétszedünk, hanem végignézzük, aztán együtt örülünk a győztesnek, vagy együtt próbáljuk a vesztest dédelgetni – vagy éppen elmondani, hogy hol mit rontott el. (nevet)
Nem szoktak nagy veszekedések lenni, ez szerintem annak tudható be, hogy nagyon baráti a társaság, és törekszünk is rá, hogy ha bővül a tagság, akkor hozzánk hasonszőrű emberek kerüljenek be. Aki a csapat hangulatát nem érzi át, az gyorsan le is morzsolódik, de aki egy évnél tovább húzza, az általában hosszútávon velünk marad.
Hol találkozhatnak veletek az érdeklődők?
Vas megye területén legközelebb csak a Savaria Karneválon, de ha valaki jár esetleg a Balti tenger partján augusztus elején, Wolinban, akkor várjuk nagy szeretettel. Esztergomban, Bugacon a Kurultajon, illetve Szigethalmon is bemutatózunk, de ez már szeptember. Itt, Vas megyében, csak évi néhány alkalommal jelenünk meg, általában vagy az ország távolabbi területein, vagy sok esetben külföldön vagyunk.
Milyen lehetőségei vannak azoknak, akik hagyományőrzésre adnák a fejüket?
Hozzánk csatlakozni viszonylag könnyű: jelzik nekem vagy valamelyik tagnak a csatlakozási szándékot – sok tagunk érkezett így, hogy egy ismerősnek megtetszett elkezdett járni edzésre. Nagyon lényeges, hogy edzésre rendszeresen jöjjön, hogy fizikailag felkészüljön, illetve, hogy valamilyen szinten ezt a dolgot komolyan gondolja. Nem kell mindenkinek nálunk régészprofesszornak lennie, nem erről van szó, az is elég, ha szeretne ezzel a kis bandával hosszabb időt eltölteni, energiát áldozni hagyományőrzésre. Mindenkit szívesen várunk, általában csak életkori megkötéseink vannak. Tizenhat-hét, de leginkább tizennyolc éves kortól felfelé, mert viszonylag sok sérülésünk van, és emiatt nem árt, ha az illető már felnőtt korú, hogy a jogi következményeket elkerüljük. Illetve felső korhatár is van, harminc-harmincöt éves kor fölött már nem szívesen veszünk be új tagot. Kivételes esetek természetesen előfordulhatnak, ha olyan a jelentkező fizikai állapota, de általában senki sem idősebb nálunk harmincegy-két évnél.
Mik a terveitek a jövőre nézve?
Mindig nagyban gondolkozunk, most legfőképpen a lovas vonalat szeretnénk minél erőteljesebben és minél tökéletesebben megalkotni. Jelenleg két lovunk van tavaly óta az egyesületnél. A tavalyi évben még csak a Savaria Karneválon láthattak minket egy kisebb produkcióval magába a csapatbemutatóba beépítve, idén már egy jóval komolyabb külön bemutatóval készülünk. Legfőképpen a X. századi magyar páncélos lovasságot szeretnénk bemutatni. A felszerelésekre, illetve magukra a lovakra is nagyon sokat áldozunk egyrészt, másrészt a jövőre szeretnénk szintén lovas vonalon a végvári XVI. századot elkezdeni, ott szpáhi és huszár felszerelést akarunk majd összerakni és ott is lovon direkt, élesben menő párharcot csinálni, amit jelenleg legjobb tudásom szerint a világon nem csinál senki. A logisztikánkon kellene még fejleszteni, egy kisbuszt vagy kisteherautót szerezni az egyesületnek; ez egy külön nagy befektetés lesz. Lehet, hogy még jövőre nem is tud megvalósulni, de belátható időn belül szükségünk lesz egy ilyen irányú fejlesztésre, mert már nagyon sok a csapatfelszerelés, nagyon sok helyre kell szerencsére menni és a logisztikai hiányosságok nagyban hátráltatnak minket.
És természetesen a X. századi felszerelésünket sem lehet soha elég tökéletesre fejleszteni, mindig találunk lehetőségeket, hogy javítsunk még rajta.
Mi az, ami legjobban szívedhez nőtt az egyesület kapcsán az évek során?
Nem tudnék egy konkrét dolgot kiemelni. Szeretem, hogy az ember egész életét átszövi – én személy szerint távlati terveimet is az egyesülethez kötöm. Ha komolyan veszi és tényleg ezt szívvel-lélekkel csinálja, nagy energiákat fordít rá, akkor éven belül észrevételeim szerint erőteljesen befolyásolja az életet és a jövőképet, A mai rohanó, teljesen kiégett, kiüresedett világban sokunknak egy biztos támaszt, értékrendet ad, és talán ez a legfontosabb.
Mit üzensz a Hírlevél Plusz olvasóinak?
Halál nincsen, harc az isten! – ez a csatakiáltásunk! (nevet)
Komolyra fordítva a szót: ha bárhol látnak minket és lehetőség nyílik rá, nézzenek meg, véleményezzenek, ha tetszünk, jöjjenek oda és beszélgessünk: az érdeklődőket mi mindig nagyon szívesen látjuk.
Kiss Aletta
