Korlátok nélkül – interjú Csiszár Tamással

A minap Csiszár Tamással, a Kanizsai Dorottya Gimnázium 11-es diákjával beszélgettem. Bő két éves barátság fűz hozzá, ezért, mint mindig, most is bőven akadt téma. Elmesélte nekem többek között, hogy mióta írja verseit/novelláit, melyik pályázati eredményére a legbüszkébb, honnan jön egy-egy ihlet, amit aztán gyorsan papírra is vet. Ezen kívül beszélt arról is, hogy mik azok a nehézségek, amikkel meg kell küzdenie és mikből merít erőt, ha elcsügged.

Számos pályázaton megmérettette már magát és nem is hiába. Díjai száma egyre inkább növekszik.

Mióta írsz verseket/novellákat?

Az irodalommal kilencedikben vált szorosabbá a kapcsolatom. Egy előadás hatására fogalmazódott meg bennem a versírás gondolata. Az első verseim még próbálkozások voltak, de aztán egyre jobban belejöttem az írásba és nagyon megszerettem.

Mikortól kezdtél el pályázatokra nevezni?

Az első sikeremet kilencedikben egy versátíró pályázaton értem el a Berzsenyi Dániel Könyvtárban, ahol a műveket Fűzfa Balázs Tanár Úr bírálta el. Ott SMS-vers kategóriában összesen két helyezett lett, második és harmadik helyezett. Én második helyezett lettem. Ezután volt egy fél éves szünet, majd kaptam egy információt arról, miszerint a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság pályázatot hirdet „Mit jelent számomra a digitális világ” címmel. Gondoltam kipróbálom, hiszen novellát is szívesen írok. Megírtam a novellát, majd január közepén jött egy hívás, hogy menjek fel Pestre. Teljesen ledermedtem és nem tudom elmondani azt az érzést, amit akkor éreztem. Amikor felmentünk, rögtön beküldtek a „mély vízbe”, hiszen beültettek az első sorba. Mikor meghallottam azt a mondatot, hogy „Kitüntetjük Csiszár Tamást a NAIH bronz fokozatú emlékéremmel.”, hát az fenomenális élmény volt.

Mennyire érzed befolyásoló tényezőnek azt, hogy bizonyos értelemben „más” vagy mint a többiek?

Két féle pályázatra szoktam jelentkezni. Vagy olyan pályázatra, amit csak látássérülteknek írnak ki, vagy hagyományos pályázatokra. Ritkán jelentkezek olyan pályázatra, amikre csak látássérültek pályázhatnak, mert én magamat látás- és mozgássérültségem ellenére teljesen „normálisnak” tartom. Ezért inkább rendes pályázatokra nevezek, mert szeretem magamat kipróbálni ezeken.

Több pályázaton is sikerült nagyon szép helyezést elérned. Melyikre vagy a legbüszkébb?

Nehéz erre válaszolni. Mindegyikre nagyon büszke vagyok. Talán kiemelném a legelső sikeres művemet, ami a Berzsenyi Dániel Könyvtár Könyvhódító Pályázatán elért 2. helyezésem volt. Ha már a legelsőről esett szó, a legutóbbi pályázatomra is büszke vagyok. Ez a DUE által szervezett „A mobil várhat!” című pályázat, amin 1. helyezést értem el. Mindegyikre másképp emlékezek, de ugyanolyan fontosak számomra.

Mesélnél arról, hogy hogyan tudod megoldani a versek/novellák megírását, illetve arról, hogy te hogyan dolgozol?

Alapjáraton nálam egy vers vagy novella úgy születik, hogy jön egy gondolat és akárhol vagyok -legyen az tanóra, vagy akár itthon pihenés közben -, gyorsan feljegyzem egy füzetembe/könyvembe. Ha kész, rámondom a telefonomra, és ha van egy fél órám, akár az éjszaka kellős közepén, akkor mostanában azt csinálom, hogy hangfájlként feldiktálom és azt később vissza tudom hallgatni. Itthon a felolvasó programmal dolgozok tovább, ami amint írok, olvassa is vissza nekem, vissza is tudom hallgatni. Ha kész vagyok, szólok anyunak, hiszen egy-egy aláhúzást nem mindig veszek észre, ezt ő kijavítja nekem és kész is van, mehet fel akár a facebook oldalamra, akár az adott pályázatra.

Miből merítesz ihletet? Mik azok a témák, amik a legtöbbször előfordulnak egy-egy írásodban?

Mint minden kamasz számára a legfőbb ihletforrás a szerelem. Ezt vagy egy élmény, vagy egy találkozás után írom le. Egy-egy természeti jelenségről is szívesen írok, például hóesés vagy séta a tóparton, ahol megcsillan néha-néha a lemenő nap sugara a vízen. Elgondolkodtató művek is gyakran születnek. Ha pedig pályázatra írok, akkor nyilván a megadott cím, vagy utasítás alapján dolgozok. Ami érdekel, azt azonnal el is kezdem megírni, akkor nincs megállás.

Mennyi idődbe telik megírnod például egy verset?

Ha van egy ötletem, leülök és elkezdem írni. Van, hogy egy-két hétig, akár egy évig elő sem veszem. Ha pedig folyamatosan tudom írni, akkor fél óra alatt, de lehet, hogy 10 perc alatt is megvan.

Körülbelül mennyi versed/novellád születik egy hónapban?

 Ez nagyon változó. Attól függ, mennyire ihlet gazdag a környezet. Nyáron volt, hogy hetente 3-4 írásomat is papírra vetettem, de volt mikor hetekig egy versem/novellám jelent csak meg. Valamikor meg egyáltalán nem, de igyekszem egy-két hetente írni.

Az ötlet születik előbb, vagy a cím?

Jön egy hangulat vagy egy esemény, akár egy találkozás vagy egy benyomás és ez adja vagy a címet vagy a fő vonalat. Leírom, átolvasom, hagyom pihenni egy kicsit, ami nem jelenti azt, hogy elégedetlen vagyok vele. Pár nap múlva előveszem és átírom kicsit. Ilyenkor csak a szöveget írom át, de ha a címmel vagyok elégedetlen, akkor azon gondolkodok. Van, hogy a cím születik meg először, de van olyan is, hogy nehezen tudok címet adni egy műnek. 

Kortársaid véleményét kikéred, ha elkészül egy mű? Ha igen, akkor meg is fogadod esetleg a kritikákat?

Van 2-3 ember, akinek elküldök egy-egy ötletet, vagy akár a teljes művet, hogy véleményezzék. Nekik viszont hiába mondom, hogy negatív kritikát is mondhatnak, hiszen abból tanulok, állandóan pozitív kritikával illetnek.

Mikortól kezdődött el az irodalomhoz, ezen belül a versekhez/novellákhoz kötődő vonzalmad?

Mint mindenkinek, nekem is kellett egy olyan ember vagy esemény, aki, vagy ami meghatározza az ember életét. Nekem ez kilencedikes koromban a könyvtárban történt. A könyvtár egyébként egy visszatérő motívum az életemben, hiszen minden meghatározó esemény ott történt meg velem. Ott vettem részt azon az előadáson, amit a fentiekben már egyszer említettem. Addig is elvoltam az irodalommal, de nem vonzott annyira, mint most. Az előadás után megváltozott a véleményem. Elkezdtem jobban megfigyelni és átérezni a verseket, sőt minden írást másképp láttam már, mint azelőtt.

Mikor döntötted el, hogy a jövőben is szeretnél ezen az úton továbbhaladni?

Az első pályázati sikereim után elkezdett megfogalmazódni bennem, hogy az addigi biológus iránnyal szemben inkább egy humán vonalat kellene követnem. Sokat gondolkodtam ezen, de tavaly megjött az ihlet, hogy én szívesen írnék tovább és az irodalom szeretetét tovább is adhatnám tanárként másoknak. Nemcsak a tudást szeretném továbbadni, amit kaptam tanáraimtól, hanem azt az irodalomszeretetet, amit tőlük és a könyvtárban dolgozóktól kaptam.

Az íráson túl, hogy telik egy átlagos napod? Például egy hétköznap?

11-es gimnazista vagyok, így délelőtt és általában délután 2-ig, fél 3-ig iskolában vagyok. Ott részt veszek mindenféle órán, kivéve a testnevelésen, amin a régi iskolámban, a Bercsényiben veszek részt heti kétszer. Magyarból és biológiából fakultációra járok. Hiába a magyar, a biológia szeretete is megmaradt bennem, hiszen a természetet járva kapom az ihletet. Itthon tanulok, zenét vagy hangos könyvet hallgatok, vagy éppen egy versemet/novellámat írom.

Mik azok a nehézségek, amikkel neked nap, mint nap meg kell küzdened?

Az egyik legnagyobb nehézségem az írás. Nem tudok olyan gyorsan írni, mint ahogy szeretnék. Éppen most keresek egy olyan programot, ami a beszélt/diktált szöveget írottá alakítja át. Megvan ugyan telefonon, de ez sokszor hibásan vagy teljesen máshogy írja le azt, amit szeretnék. Ezen túl maximum a közlekedésben akadnak nehézségek. Hiába van nálam a fehér bot, nem mindig állnak meg az emberek és így megnehezítik nekem a közlekedést.

Mit tanácsolnál azoknak a sorstársaidnak, akik ugyanilyen nehézségekkel küzdenek?

Például azt, hogy ne nézzenek negatívan a jelenükre és ne nézzék, hogy másnak mije van, mije nincs. Mindig gondoljanak arra, hogy „szerencsés vagyok, hiszen nekem csak ennyi bajom van.” Mi mindannyian emberek vagyunk, hiába a különbözőség. Akik valamiben korlátozva vannak sem kevesebbek a többieknél, hiszen ők csak másképp látják a világot.

Miből merítesz erőt egy-egy nehezebb nap után? Esetleg mi az a hobbi, ami feltölt téged?

Vannak olyan barátaim, akik tudva vagy tudatlan rengeteget segítenek nekem. Akár egy szavukkal, akár egy üzenettel. Van egy barátom, Horváth Niki, akinek rendszeresen olvasom az írásait, és amikor borongósabb vagyok, rádöbbenek, hogy milyen igaza van. Nem kell siránkozni minden kicsi problémán, hiszen az embernek mindig eszébe jut, hogy „nekem tényleg csak ennyi bajom van, aztán teljesen magamba vagyok roskadva”. Sokáig egy-egy rossz jegy is teljesen elszomorított, de egyre többször érzem azt, hogy vannak sokkal fontosabb dolgok is, ezzel nem okozok senkinek sem csalódást. Ezen kívül van egy hobbim, a horgászat. Ezen csodálkozni szoktak az emberek, hogy látássérültként én mit beszélek horgászatról. Erre én mindig viccesen azt válaszolom: „Feltalálták már a csipogós kapásjelzőt”. Ez a hobbi mindig megnyugtat. Akár egyedül vagyok, akár társaságban egyszerűen megnyugszom és körülöttem megszűnik a világ. Akkor csak a pillanatnak élek. Sporthorgász lévén mindig visszadobom a halakat, akármekkorát is fogok.

Mik azok az emberi értékek, amiket te a legfontosabbnak tartasz?

Mindenekelőtt a segítőkészség. Mindenki kerülhet olyan helyzetbe, hogy szüksége van segítségre. Ezen túl a szeretet, hiszen látva a sok háborút, értetlenül állok a dolgok előtt, hiszen „ember embernek farkasa” lett. Ezek nagyon megdöbbentenek. A sok vita és veszekedés. Nem ítélkezek az emberek felett, hiszen én is kerülhetek olyan helyzetbe, ahol nem tudok józanul gondolkodni, de a mostani világ tényleg kezd elfajulni. Végül pedig az elfogadás és tolerancia, ami már nagyon eltűnőben van az emberek közül.

Ha hármat kívánhatnál (ha megjelenne egy aranyhal), akkor miket kívánnál?

Változzon meg az ember pozitív irányba, mert, ahogy nézem a világ nagyon rossz felé halad. Magam részére nem szoktam semmi változást kívánni, de talán ha önmagamnak is kívánhatnék valamit, az az lenne, hogy legyen jó a szemem. A harmadik pedig, hogy legyen erőm és bölcsességem, hogy tudjak segíteni embertársaimon.

Kudler Szilvia