Valahol tudat alatt is adunk a másik véleményére. Egy pillantás, mimikai rándulás az arcon vagy más apróbb non verbális jelek segítségével is könnyen tudunk következtetni, mi is az adott illető véleménye rólunk. Mit gondol? Na, de… ez mennyire számít?
Nem véletlenül született meg az a klisé, hogy „csak azok véleményére adj, akik számítanak neked!”. Hisz ha én minden olyan ember gondolatával foglalkoznék, aki Facebook-on az ismerősöm, egy idegroncs lennék. Csak és kizárólag olyanok jöhetnek szóba, akik tényleg ismernek és érdekli is őket mi van veled, mit szeretsz csinálni, persze még sorolhatnám…
Nem egyszer bele estem én is abba a mély gödörbe, ahonnan nincs létra felfelé. Sajnos stresszes időszakokban, mint ami ez is, egyre inkább mélyebbre ássuk magunk az önsajnálatban és nehéz onnan tisztán kikerülni. Nehéz olyankor tükörbe nézni és őszintén mosolyogni. Ami most engem megihletett, hogy ezt a cikket megírjam, az a kétségbeesés.
Azt látom, hogy a magabiztos emberek valahol tudat alatt elnyomják, azokat, akik ezt a tetves létrát keresik. És miért? Nem tudom. Talán azért, mert egy ember attól érzi többnek magát, ha a másikat elnyomja. De ez nem így működik. Mert ember és ember egyenlő. Ne legyen létra és ne lökködjük egymást gödörből gödörbe. Legyen az a természetes, hogyha kell, segítünk a másiknak és ne a saját önérzetünk legyen önmagunk mélysége.
Nem feltétlenül a létrát kell megtalálnunk, inkább csak valamit, amibe kapaszkodhatunk. Ezt pedig nem a környezetünkben, hanem önmagunkban találjuk meg. Én még is azt mondom, nem elég erősnek lenni, ha nincs miért. Szerintem minden egyes lépcsőfok egy ok, hogy feljebb juss, de nem a felhőkbe, inkább csak a földön maradni. Ne váljunk mássá és ne olvadjunk bele egy ócska klisébe.
Ne más szava, elejtett, semmitmondó tekintete határozzon meg. Legyen ez inkább egy újabb ok, hogy határozottabb legyél. Mert az, mit gondol ő, a szerinte oly sokra tartott létra tetején, valójában semmit nem ér, ha te két lábbal állsz a földön.
