Egy éve már, hogy elbúcsúztunk a többiektől a Völgyben: „Jövőre ugyanitt!” Hát újra itt vagyunk.
Kacskaringós, fehér betűkkel virít a kőfalon a Kapolcs felirat. Az utcán tömegek, a standok között hívogat a grillkolbász és a langalló illata, a patakparton kiskutya mászkál, a csuklókon színes karszalagok, és ugyanaz a mosoly minden arcon: Itt vagyunk a Völgyben. Újra itt vagyunk.
Minden év júliusának végén a Veszprém megyei Kapolcs tíz napra új arcot ölt; a kis falu a Völgylakók apró otthonává változik: a Művészetek Völgyévé. Néhányan csak egy napra utaznak le, körülnézni, részt venni néhány programon, körülnézni a kézműves piacon, játszani a gyerekekkel, ismerkedni a kultúrával, kikapcsolódni kissé. Mások egy kedvenc koncert, vagy hatalmas buli miatt. És vannak az igazi „völgylakók”, akik évről évre visszajönnek hogy eltöltsenek egy hetet a három falu csigabuszokkal szabdalt, tarka idilljében. Ezek volnánk mi. A Völgy rendíthetetlen fanatikusai, akik gitárszóval indították a napot, töménytelen mennyiségű szotyival vezettük be a konzerv-ebédet, majd a forrásvízben hűtött sört felbontva órákon át tartó beszélgetés után megindultunk a falu felé az erdőn át, és a programfüzetben bekarikázott helyeket végigjárva kiszíneztük az összes napot, melyet végül általában egy-egy fergeteges koncertélmény zárt. Ezek volnánk mi, völgylakók.
Ahogy az összes fiatalt, minket is a szabadság vonzott ide Kapolcsra. Ám az elvártaknak mindig a százszorosát kaptuk vissza. Néhány sátor, egy forrás, két függőágy, egy patak, fák, és egy szotyihéjjal borított asztal, ahol mindig szólt a zene: ez volt a mi Falunk. Itt sosem volt csend, és nem volt mindig nyugalom, de számunkra ez volt a béke szigete. Az a mesebeli hely, ahova egy hosszú év után vágyakoztunk. Igazából nem tudunk semmi nagyot és hangzatosat mesélni. Az egészet az apró dolgot tették széppé. Amikor felébredtünk a szakadó esőben, és valaki, az asztalnál, a ponyva alatt halkan gitározott. A délutánok, mikor sáros ruháinkat mostuk együtt, vagy Kispál slágereket énekeltünk az Asztalnál, illetve minden alkalom, hogy csak egy elázott tornacipő, egy sáros farmer meg egy gyűrött póló volt a bőrönd alján, és ebben a szerelésben járva az utakat is, mindig úgy éreztük a világon a legnagyobb mázlisták vagyunk, mert itt lehetünk, együtt, Kapolcson.
A szabadság kulcsszó mellett a hangsúly a fesztivál sokszínűségén volt. Igyekeztünk a heti programot úgy összeállítani, hogy mindent lássunk, amit a fesztivál kínál. És ami még lenyűgöző, hogy hiába néztünk meg mindent amit elterveztünk, még mindig lett volna hova elmenni. Mindig van még egy kiállítás, még egy előadás, még egy beszélgetés ami kimarad. De nem baj. „Majd jövőre!” – hangzik el folyton a mondat, ami mindannyiunk arcára mosolyt csal. Az olvasói képzeletre bízva néhány szösszenet: barangolás a kézműves tér szalmáján, apró ajándék vásárlása az otthoniaknak, egy háziszörp a Manó udvar babzsákfoteljein, egy versszínház a malom szőnyegén, egy frissen sült kürtőskalács, egy tea melletti beszélgetés a gyógynövényház dolgozóival, egy pódiumbeszélgetés a kedvenc zenekarral, egy orgonahangverseny a templomban, társasjátékok és új arcok egy lugasban, cirkuszi előadás, akár állatsimogató, ismerős arcok és pacsik az utcán, rövid beszélgetések a Csigabuszon, vagy egy retró udvar a 60-as évek hangulatával. Nincs mégegy hely, ahol ennyi műfaj, ennyi kultúra keveredik, ahol ennyi ember osztja meg azt a bizonyos kapolcsi életérzést.
A Völgyet nem lehet néhány szóban összefoglalni. Aki egyszer beleszeretett, annak biztosan nem fog eltelni nyár anélkül hogy leutazott volna erre az igazán egyetlen, igazi összművészeti fesztiválra. A hely miatt, a völgyes barátok miatt, minden miatt amit hozzánk adott, amivel gazdagabbak lettünk, amivel magához láncolt minket. Ami miatt a fehér, kacskaringós „Kapolcs” felirat mellett mindig így köszönünk el: „Jövőre ugyanitt!” És aztán jövőre ugyanott köszöntjük a nyár legfelejthetetlenebb hetét.
Köszönjük tehát, Kapolcs! Ez számomra a Művészetek Völgye. Egy olyan meghatározó, újra és újra visszatérő élmény, mely biztosan szerepel előre az összes naptárunkban. Az első történet amit az unokáinknak mesélni fogunk. Sőt, miért is mesélnénk? Elvisszük őket is… 🙂
Czakó Anna
