Bakonyi Dorottya lovak iránti szeretete 2009-ben kezdődött. Mint minden lány életében, Neki is ott volt az a szikra, álom, hogy lovas lány legyen. Sok embernél ez csak egy időszak, de nála mára már hivatássá vált!

“Magyar történet múzsája,
Vésőd soká nyúgodott.
Vedd föl azt s örök tábládra
Vésd föl ezt a nagy napot!
Nagyapáink és apáink,
Míg egy század elhaladt,
Nem tevének annyit, mint mink
Huszonnégy óra alatt.
Csattogjatok, csattogjatok,
Gondolatink szárnyai,
Nem vagytok már többé rabok,
Szét szabad már szállani.”
/Petőfi Sándor/

2013 áprilisában kapta meg élete első lovát, Milady-t. Onnantól kezdve ők egy megállíthatatlan párost alkottak, és segítették egymást hol sikerrel, hol kudarccal a cél felé. Rengeteg közös munka, alázat és egymás iránti tisztelet vezette el őket az első fellépésükig, ami 2014-ben volt. Azóta rengeteg helyen szerepeltek együtt, és mára már a csapat is bővült. Dorottya 12 ló szerető gazdája, és 2019-ben csatlakozott Emma, Dorottya húga.

Minden évben március 15-én a szombathelyi Falumúzeumban tartottak bemutatókat rengeteg nézővel és érdeklődővel. Már az első alkalommal lenyűgöztek mindenkit. Ám ez a bemutató sorozat 2020-ban megszakadt. Elmaradt az első, legfontosabb és örök bemutató, ami mindennek a kezdete volt. Bízva a szerencsében, nem keseredtek el. Ahogy Ők is, mindenki úgy gondolta, hogy 2021-ben már minden visszaáll a rendes kerékvágásba. De nem így történt.

Dorottya viszont nem hagyta annyiban, megrendezte nézők nélkül a saját bemutatóját, amiről galériában láthatják az olvasók a képeket.

Megkérdeztük Dorottyát, hogy Ők hogyan élik meg ezt az időszakot!

I: Miben befolyásolja a mindennapjaitokat a vírus?

D: Terjengnek különböző vicces képek az interneten arról, hogy a tanyasi életet semennyire nem befolyásolja a vírus. Nyilván ez így nem igaz, de azt kell mondjam, hogy ami változott az a fokozott odafigyelés, kevesebb fizikai kontakt, illetve a bemutatók, versenyek hiánya. Nem könnyű, de ezek elenyésző veszteségek ahhoz képest, amit más
szektorban dolgozok élnek át most. Nem panaszkodom, alkalmazkodunk a helyzethez és remélem, nyáron már újból lehet csapatépítő, szalmában alvós lovas napokat csinálni.

I: Hiányoznak a bemutatók?

D: Röviden és tömören: természetesen igen. Hosszabban: nekünk a bemutatók nem a pénzforrást jelentik. Ez sokkal többről szól annál, mint hogy megyünk, előadunk, fizetnek, elmegyünk. Sokkal több annál a fél óránál, mint amit a közönség lát. Meg a legközelebbi helyszín is egész napos program, hiszen a lovakat, felszereléseket elő kell készíteni, a szállítást meg kell szervezni, a segítőket, barátokat, családot össze kell szervezni. Gondolni kell ezer és egy “mi lesz ha” opcióra, és úgy kell készülni, hogy a legváratlanabb esemény se okozzon meglepetést, hiszen aki élőlényekkel, más előadókhoz is igazodva dolgozik, annak sosem teljesen egyértelmű a forgatókönyv. Nálunk a bemutatók nagyobb családi eseménynek számítanak, mint bármilyen ünnep. Olyan rokonok, ismerősök kerülnek elő, akikkel évek óta nem találkoztunk. Hiába nem mi hívju őket, mégis jönnek, teszik a dolgukat, szint visznek a napba. Ez úgy gondolom, a mai világban felbecsülhetetlen érték.

Azt is hihetetlen látni, hogy a lovak mennyire odateszik magukat egy-egy szituációban.

Igaz ok konkrétan nem tudják, hogy most miért is utaznak azért, hogy a tömegben, idegen helyen, idegen hangok és tárgyak mellett kelljen az emberrel dolgozniuk, de értik és érzik, hogy valami fontos dologról van szó. Úgy gondolom, kapcsolatot építeni otthon kell, viszont azt igazán leellenőrizni csak idegenben, "stresszhelyzetben" lehet. És hogy őszinte legyek, rengeteg helyen voltunk, de soha nem kaptam a lovaimtól negatív visszacsatolást az addigi befektetett munkáról. Ez nem azt jelenti, hogy mindig, minden tökéletesen és elsőre működik, dehogy, az a tündérmese. Viszont látni és érezni azt, hogy sokszor egymásnak ismeretlen emberek, lovak ilyen szinten, ekkora összhangban képesek együtt dolgozni egy közös célért, az úgy gondolom egy megfizethetetlen, szavakkal nem leírható dolog.

Ez az, ami nekem a legjobban hiányzik már lassan egy éve.

I: Milyen érzés volt közönség nélkül bemutatózni?

D: Akármilyen hihetetlen, mikor bemutatózok meg sem tudnám mondani, hogy ezer ember néz vagy tíz, pedig mindegyikre volt már példa. Szerintem ebben a műfajban az lehet hosszútávon sikeres, aki magának dolgozik, nem a közönségnek. A közönség változik, az érdeklődők cserelődnek, mindenki ízlés és nézőpontja más, mindenkinek soha nem lehet megfelelni. El kell engedni azt az emberi meggyőződést, hogy magunkon kívül bárki másnak meg kell felelni, mert mindenki számára sosem leszünk elég jók. De maradjunk a témánál, miért is mondom ezt most? Azért, mert ha egy bemutatón nem a közönséget akarod megnyerni, hanem szívből dolgozol, a cél pedig csakis az, hogy saját magadnak (esetünkben magatoknak) megfelelj és túlszárnyald önmagatokat, az olyan energiákat sugároz a közönségnek, amit úgy gondolom sehogy máshogy nem lehet elérni.

Lényegében pont így nyered meg a közönséget igazán.

És innentől kezdve nem számít hány ember néz, lehet szó akár egyetlen családtagról, vagy egy zsúfolt lelátónyi emberről, a végeredmény ugyanaz lesz. Hiszen az őszinteségnél erősebb eszköz nincsen. Természetesen ez sem azt jelenti, hogy nem kell minőségi előadást nyújtani. Mindössze annyit jelent, hogy önmagatokat kell adni, nem egy “mű-tökéletesség”- et, ami mint tudjuk, a valóságban sehol sem létezik.”

I: Hogyan készültetek másképp erre a bemutatóra?

D: Előző kérdésből kiindulva a válaszom hasonló, így csak röviden írok erről. Nagyon röviden: sehogy. Kicsit hosszabban: talán furcsának tűnhet, de egyik bemutatómra sem készülök kőkeményen, vért izzadva. Amit össze kell rakni, az a mozdulatok sorrendje, illetve ha több ember szerepel akár előadóként, akár segítőkért, akkor az ő feladataikat muszáj kiosztani előre, megbeszélni ki-mikor-hova-hogyan megy, mit visz, mikor teszi ezt stb. Ezek, amiket tisztán és világosan meg kell szervezni.

A többire viszont úgy gondolom ha készülni kell, az már nem igazi.

Soha nem a bemutató kedvéért képzem a lovaimat. Pont ellenkezőleg, a bemutató számomra csupán egy visszaigazolás az addigi munkánkról. Tudni kell improvizálni, illetve egy tapasztalt előadónak lennie kell a fejében különböző szituációkban előadható műsoroknak: hiszen más kell a gyerekeknek, más a szakmabelieknek, más a laikusoknak. Más kell egy kötött műsoridőre (ahol a 15 perc az 15 perc, se több se kevesebb nem lehet), illetve más kell akkor, amikor csak egy körülbelüli időkeret áll rendelkezésre. Nyilván ezeket ki kell találni, ki kell próbálni, de ezek a technikai részletek. Lónak és embernek mindig készen kell állnia, hiszen a bemutatók ” a pusztán” az otthoni munkának egy összeszedett, keretbe foglalt módon a közönség elé tárása. Azt gondolom eredményes munkának, hogy ha az éjszaka közepén felébresztelek, hogy indulunk bemutatózni, nincs pánik, nincs stressz, csak egy kérdés van: ugye nem szürke lovat viszünk? (szürke lovat hófehérre varázsolni fel napos munka). A fent említett dolgokat pedig bőven ráérünk az úton megbeszélni.”

Dorottyának azóta vannak lovasai is, akik rendszeresen járnak hozzájuk, és rengeteg érdekes dolgot tanulhatnak, amiket el is sajátíthatnak. Természetesen nyitva áll a kapu mindenki előtt, így aki a Parkerdő fele jár, mindenképp nézzen be hozzájuk!

Elérhetőség: https://www.facebook.com/dorcsamilla

Gerencsér Evelin