Szendrey Júlia elfelejtett költeményei
Szerintem mindannyian megtanultuk általános iskolás korunkban, hogy Petőfi Sándor szinte azonos az 1848-as márciusi eseményekkel. Minden iskolai előadásban Petőfi volt a főszereplő, a Nemzeti dal megalkotója, a tüzes forradalmár, a példaértékű szabadságharcos, aki életét adta a magyar szabadságért. Az embereknek kell egy példakép, kapaszkodó, egy utolérhetetlen ideál. De tényleg jogos lenne ennyi figyelmet szentelni Petőfi Sándorra?
Nem a népköltő teljesítményét és jelentőségét szeretném lekicsinyíteni- inkább a többi szereplőét szeretném felnagyítani.
Többek között a véleményem szerint egyik leginkább neme miatt háttérbe szorított történelmi alakot, Szendrey Júliát. Mint tudjuk, a XIX. század nem kedvezett a nagyravágyó nőknek és vad feministáknak. Pedig éppen ez adta Szendrey Júlia varázsát, ezért szeretett bele Petőfi Sándor is. Ennek ellenére minden forradalmi műsorban az alázatos, támogató feleség szerepet szokás osztani rá.
Szendrey Júlia 1893-as ábrázolása a Vasárnapi Újságban
Sokan nem tudják, hogy a forradalmi hős felesége is írt műveket a hazaszeretetről, csak ezek összegyűjtésére és publikálására nem szenteltek sok figyelmet, így Szendrey Júlia továbbra is csak hűséges feleségként él tovább az emberek képzeletében, nem erős, független, művelt, egyedi és hazaszerető nőként. A hazaszeretet amúgy sem számított illendőnek akkoriban egy finom hölgynek. A hazafiasság férfihez illő érzelem volt, viszont ez nem tántorította el a nőket, hogy foglalkozzanak a témával annak ellenére, hogy meg voltak vetve érte. Éppen ezért gyűjtöttük össze Szendrey Júlia leggyönyörűbb költeményeit, amelyek nem csupán a hazaszeretetről szólnak, hanem a forradalom érzelmi következményeiről is. Hogy felhívjuk a figyelmet az idők folyamán elveszett, nők által gondosan összerakott értékekre, amelyek semmivel nem érnek kevesebbet a többi, ismertebb írásnál. És emlékezni arra, hogy a forradalom és szabadságharc nem csak a küzdelmekben és viszályokban résztvevő embereket viselte meg, hanem a hátrahagyott nőket, családokat is. Bizonyítani, hogy a nők is többet tettek hozzá a forradalomhoz, mint csupán a kokárdák megvarrását.
Magyar gyermek éneke
Gyermek vagyok bár, mégis jól tudom,
Mi a legszentebb a föld kerekén,
S hogy e szentségen akként függni kell,
Miként a gyermek anyja kebelén.
Igy csüggök rajtad, igy szeretlek én,
Magyar hazám, kedves magyar hazám!
Büszkén vallom be, hogy fiad vagyok,
S áldom a sorsot, hogy te vagy anyám!
S ha egykor majd kinőttek szárnyaim,
S észszel, erővel munkálni tudok,
Minden tettem egy áldozat legyen
Oltárodon, mit javadért hozok.
Mig csak az észnek egy szikrája ég
Fejemben, mint az éji fénybogár,
Hazámnak égjen, oltárzsámolyán,
Hiven virrasztó szerény mécssugár.
És mig erővel győzi két karom,
— Mint szegény hangya morzsalékait —
Kőt kőre hordok és igy emelem
Szentegyházadnak ékes falait.
S te élni fogsz, hazám, igy élni fogsz
Hü gyermekid ápolnak tégedet,
Kik, mint apáik, készek javadért
Örömmel adni vért és életet!
Az est
Hagyj, gyermekem, hagyd folytatni utam
A hideg est már közeleg,
A napnak nemsokára vége,
S én majd csak ott lenn pihenek.
Dalaid mért dalolni nékem?
E hangokat nem értem én. —
Miről beszéltél, szerelemről?
E szót én rég elfeledém.
Emlékezvén régmult időkre,
Azt hiszem, édes szó lehet;
De most folytatnom kell az utat,
Mely mindenkit haza vezet.
Az én utam már lefelé tart,
Fáradt lábam alig viszen.
A régi tüz kiégett immár,
Óránként inkább érezem.
Az emlékezet
Oh bölcsek, mily nagy csalódástok,
Midőn oly bölcsen állítjátok,
Hogy nincsenek kisértetek!
Mi hát egyéb, mi, mint kisértet,
Mint sírjából feljáró lélek
A múltból az emlékezet?
Csakhogy nem vár éjféli órát,
Mely föltárja zárt koporsóját,
Hogy rémes útját kezdje meg;
És nem is űzi el a hajnal
Mikoron a kakas megszólal
Sirjába e kísértetet.
S nincs imádság, nincs vezeklés, mely
Megszentesitő erejével
Elüzze vagy elfojtsa azt;
Ellenben egy hang, hely vagy illat,
Kisértetképen felriaszthat,
Felidézvén a multakat.
Meglátogat ezer alakban,
Vagy inkább szüntelen velünk van,
Csak elrejtőzik olykoron,
Meg-megszólal, beszélget hozzánk,
Midőn azt legkevésbbé várnánk,
Régen nem hallott hangokon.
Mikor kaczaj, vig tréfa közben
Szavunk eláll, szivünk megrezzen,
Elsötétülnek szemeink:
Ilyenkor elmult szenvedésnek
Kinzó szelleme látogat meg,
S feltépi régi sebeink.
S midőn kinpaddá lőn az élet,
Melyre balsorsunk felfeszitett,
Ajkunkon honnan e mosoly?
Egy-egy boldog óra emléke,
Mely gyötrődésünk közepette
Föltámadt halottaiból.
Oh bölcsek, mily nagy csalódástok,
Midőn oly bölcsen állítjátok,
Hogy nincsenek kisértetek!
Mi hát egyéb, mi, mint kisértet,
Mint sírjából feljáró lélek,
A múltból az emlékezet?
