Egy bilisérós űrlény Zalatnay Cinivel karaokézik a Flamingó nevű transzbárban, mialatt Walters Lili és az egyetemi dékán (aki egyébként Walters Lili édesanyja) megbeszélik, hogy- őszintén bevallom, nem emlékszem, mit beszélnek meg, de azt nagyon megbeszélik, miközben a Föld felé repül egy szuperbomba, hogy elpusztítsa az embereket (meg a bolygójukat is, mert hát miért ne). Ha az Űrpiknik című alkotásról kritika készül, hasonló szürreális momentumokat kell kiemelnie az embernek, hogy az olvasó értse, ez az a film, amiről a fene se gondolta volna, hogy támogatást kap bárkitől is.
Mégis, mielőtt szétsavaznánk az Űrpikniket, beszéljünk arról, hogy mi is a probléma vele.
Mert az rendben van, hogy szinte minden filmet le lehet húzni valamilyen szempontból, az Űrpikniket – ha egy vizsgafilm lenne (aminek egyébként még el is menne) – nem lehet egyszerűen megbuktatni, mert egy alattomos filmről van szó. Van az, hogy a filmkritika könnyen megy: egy filmről rövid úton, nagy belemagyarázás nélkül megmondjuk, hogy „te, ez most valami baromi jó volt”, vagy hogy „te, ez most valami kritikán aluli volt”, de van az a másik eset – amiről nekem leginkább az M. Night Shyamalan-filmek jutnak eszembe – amikor a filmkritika leginkább a dzsungelharcra emlékeztet. Na, ez most az a helyzet.
Mert hogy alapból az első kérdés, hogy mi a halál ez a film. Minek fogjuk öltöztetni a gyereket farsangkor? Tulajdonképpen ez az alapvetés: a filmeknek van műfaja. Van, amelyik kicsit összetettebb, és van, amelyik egyszerű, mint a faék. Na, de mi a helyzet az Űrpiknikkel? A Port.hu szerint ez egy „sci-fi dráma, vígjáték”, tehát egy komplexebb műfaj, és ilyenkor nehezebb dolgunk van, merthogy a filmnek több, ráadásul egymással gyakran nehezen összekapcsolható feltételnek kell megfelelnie.
Ha van egy drámánk, abba kellenek ügyesen felépített, erős karakterek: még ne-adj-Isten olyan érzésünk is támadhat, hogy a mozivásznon valódi emberek mozognak. Ha dráma, akkor abba kellenek konfliktusok is, merthogy ez a dráma, értitek, és olyan konfliktusok, amelyekről egyrészt elhiszem, hogy tényleg létezhetnek (azaz hitelesek), másrészt meg az a benyomásom van, hogy egy ilyen konfliktusról tényleg készülhet egy rendes film.
Szumma szummárum: életszerű és fajsúlyos konfliktusok és erős karakterek; ezek kellenek nekünk az Űrpiknikbe (ha humoromnál lennék, azt mondanám, hogy ezeket visszük az űrpiknikre), és első ránézésre az idei magyar furafilm hozza is a kötelezőt: a Walters Lili által alakított Panna édesapja halála óta nem igazán találja a helyét a világban. Az elveszett egyetemista komoly konteóhívőként küld rádióüzeneteket a világűrbe az idegeneknek, hogy vigyék már el innen a szemetüket felvegye velük a kapcsolatot. Ha meg éppen nem ezzel foglalkozik, az öngyilkossággal próbálkozik, mert felelősséget érez édesapja halálával kapcsolatban (mármint nekem az jött le, de ebben nem vagyok biztos). A konfliktus tehát abban áll, hogy Panna nem igazán tud megküzdeni édesapja halálával, ami olyan, valóban drámai jelenetekhez vezet, mint:
- a rádió víz alá kerül, erre az űrlény azt mondja, hogy „ne parázz, Panna, összetákolok neked egy másikat az űrszemétből”, de erre Panna azt mondja, hogy „de ez a rádió Péteré volt”,
- Panna elengedi a rádiót tartalmazó táskát (lassított felvételben persze), mert különben az űrlény főnöke szétverné a fejüket, és így jelképesen elengedi az apját is (mármint az egyszerű ember, aki nem rendez sci-fi dráma, vígjátékokat, azt gondolná, erről van itt szó),
- illetve az űrlény azt kiabálja Pannának, hogy nem csoda, hogy az apja itthagyta, merthogy ő a legkibírhatatlanabb lény ezen a bolygón (ez utóbbi picit lehetett volna hatásosabb is, ha Takács Zalán nem egy telepromterről olvassa fel a mondatot, de annyi baj legyen, hiszen ő egy űrlény, hát nem elfelejtettem).
Ez egy konfliktus. Ugyanakkor kiderül (hogyne derülne ki), hogy az űrlény igazából nagyon hasonló problémákkal küzd, mint Panna, mert ő is valahogy a selejt kategóriába esik (meg amúgy is minden szétesik, amihez hozzáér – mármint nem átvitt értelemben, ez a szuperképessége), ezért ő is el akarja hagyni a bolygóját. És akkor ehhez jön nyilván az a Cini-sláger, ami létjogosultságot ad Zalatnaynak egy sci-fi dráma, vígjátékban:
„Néha bolyongok súlytalanul régmúlt idők peremén.”
Mielőtt elfeledkeznénk róla, az utolsó tizenöt percben még be kell vennünk még egy konfliktust, mégpedig egy olyat, ami Panna és az anyja között húzódik, mert a lánynak mindig is fontosabb volna az apja, hiába tett bármit ez a szegény édesanya (akit nem értem, miért ez a Varga Veronika alakít, aki leginkább arra emlékeztet, amikor valaki a kormányablakok labirintusán akarja egy délelőtt alatt átnyúzni magát egy új személyiért).
Na, ezek a konfliktusok vannak a filmben, jó.
Mondom, első blikkre, minden stimmel, de aztán jön a szereposztás, és jön a forgatókönyv, és az ember meg értetlenül bámulja a vásznat, hogy mi a halál történik. Mert Walters Lili, ha beledöglök, sem fogom megérteni, mit csinált ebben a filmben. A Drakulics elvtársban (ami azért ennek a filmnek előfutára is lehetett Walters Lili szemszögéből) van egy jelenet, ahol azt kérdezi valami SZTK-keretes káder Walterstől és Nagy Ervintől, hogy: „Maguk is [profik], nem?”, amire Nagy Ervintől érkezik is a válasz, hogy „de”, viszont a Lili által játszott ügynök csak hallgat, mint a sír. És itt van a kutya elásva. Azt hiszem, Walters még nem érett meg arra színészként, hogy elhúzzon a hátán egy egészestés mozit, mert nyolcvan percen keresztül sok mindent ad, de egy hiteles, egybetartó karaktert: azt nem sikerült kihoznia Pannából. Káromkodik, de hát ennyire még nem krindzseltem magyar színészen, aki káromkodik. Hozza az Egynyári kalandból ismert flegmalányt, de az meg ebben az ópuszban nem igazán működik, meg kicsit unalmas is a huszadik perc után.
Az meg elmondható, hogy Walters Lilin sok minden elbukik, amit más színészek és más karakterek nem igazán tudnak behozni: hiába van itt egy falafeles ételszállító fiú (Lengyel Benjámin), aki nálam sokkal jobban összefoglalja a filmet („tulajdonképpen szar… de jó”) egy furáskodó monológ után a tabascóról és az emberről, aki élvezi, ha fáj, és hiába van itt egy egész jó űrlény (Takács Zalán), aki hozza azt, amit egy hatvanas-hetvenes sci-fi űrlényétől várunk – hiába minden, a filmnek nem jön össze ez a dráma-vonulat.
Azonban, ha egy gyakorlott rendező ilyen kritikákat kap, rögtön jön a jól bevált „de hiszen ez csak paródia”, ami különösen ütős replika, ha hozzátesszük, hogy ez az alkotás egy dráma vessző vígjáték is szeretne lenni. Erről beszélek, amikor azt írom, alattomos az Űrpiknik, mert hiába akarom lehúzni: ha dráma és vígjáték is (ami, ha engem kérdeztek, nem létezik), akkor megússza a kritikákat, mert minden szépséghibára azt lehet mondani, hogy „ez volt a görbe tükör, hülye vagy, ha nem érted”. És – megint csak el kell ismerni – vannak olyan pontok a filmben, ahol működhet is ez a mentség.
Timi mellékszála például végig azt a fekete humort próbálja hozni, ami a leginkább passzol egy dráma-vígjátékhoz, és ott vannak is olyan jelenetek, amelyek a maguk szürrealitásában jól sikerültnek is mondhatók (amikor a komoly űrlényharc után sokkos állapotban üldögélő Timihez helyezi Panna az ásót, mondván, hogy „itt az ásód”, majd: „itt van, amit ástál”, ami nem mellesleg a portás holtteste). És van abban is valami, jól eltalált fekete humor, amikor Panna második öngyilkossági kísérleténél sikerül fennakadnia egy vasúti összekötő hídon, és sikerül felhívnia is a korábbi falafeles srácot, és még sikerül lenyomnia egy laza, „nekem tökmindegy” hangulatú párbeszédet is, miközben a Duna felett lóg a kis kapucnis pullóverében, és még azt is sikerül kinyögnie, hogy „á, semmit, csak lógok itt”, érted, „lógok itt”.
De ettől eltekintve a vígjáték műfaji kritériumait nem igazán sikerül megtalálni sem:
a tizenötödik erőltetett poénnál már nem tudunk úgy nevetni, mint az elsőnél, és hát nem is igazán jönnek ezek a poénok futószalagon, így meg kialakul egy csomó üresjárat is, ahol meg nem értem, mit kellene csinálnom. Mármint értem, van valami vicces abban, hogy egy szőkére festett Árpa Attila lassított felvételben nyomatja az elkötelezett űrvezetőt, aki a pokolba is utánamegy egy elkallódott űrbeosztottnak, miközben a háttérben megy valami német indusztriál (?) – de óvatosan meg lehet jegyezni, hogy ezekből a semmitmondó képekből elég sok belekerült a végső vágásba. Arról nem is beszélve, hogy miért vár a buszra Walters Lili az űrlénnyel, ha ennek a jelenetnek csak annyi az üzenete, hogy a BKV nem tetszik nekünk. Szálljanak csak fel a buszra, és utána ott van a lehetőségek tárháza, basszus! Húgy- és hagymaszag kedves egyvelege, széthányt ülések, működésképtelen minden, hát ne kelljen bemutatni a BKV-t.
Tehát a dráma nem az igazi, a vígjáték valahogy nem sikerül, és akkor marad a sci-fi. Hát a sci-fi egy érdekes műfaj az Űrpiknikben: egyrészt szükségszerű, mert hát ez a címe, meg űrlények vannak benne, űrfegyverekkel, másrészt pedig nyilván megcéloz egy kis szocialista nosztalgiát, amit már sokan leírtak előttem, amit a Drakulics elvtárs is megcélzott. Olyan érzésünk támad, hogy ez most félig paródia (ne felejtsük el, bármilyen könnyű is volna, hogy ez egy vígjáték), félig meg homage-film, egy főhajtás az olcsó sci-fik előtt, amelyek a „régmúlt idők peremén bolyonganak súlytalanul”, néha még be-bekerülnek a Filmmúzeum műsorára, de már apám is csak azzal tudja megadni nekik a végtisztességet, hogy „de hát akkoriban még nem volt CGI”.
Hogy paródia van benne, az elég tuti, hiszen az Űrpiknik bele-beleszáll egy-két helyen a sci-fi műfajába, posztmodern önirónával és sosem feledve, hogy azért ő is a tudományos fantasztikum terméke. De ha paródia, akkor annak is megvannak a kritériumai, kérem, például az, hogy akkor menjen neki rendesen a műfajnak, és ne csak tessék-lássék szúrjon be görbe tükröket ide-oda. Ha meg homage akar lenni a gyermek, akkor legyen benne valami mai is, és az is legyen egy jól kifundált és legalább olyan jól kivitelezett egész, hogy ne legyen az az érzésem, hogy a tavalyi Vasember-jelmezből fifikáztunk össze egy középkori lovagot, kedves Szülők.
Végtére is az Űrpiknik az „aki túl sokat markol, keveset fog” állatorvosi lova.
Egyszerre akar lenni egy vígjáték, egy dráma, egy homage-film, egy sci-fi-paródia, meg ki tudja, még mi. Valahol nincs is rajta semmi ámulnivaló, hogy a stáb nem tudott ebből többet kihozni, és még így is sikerült kihozni belőle valamit, ami a magyar vígjátékok középmezőnyében lazán hozza a kötelezőt. Amiben persze nem kis köszönet illeti az igényes számítógépes animációkat és a rendkívüli operatőri munkát könyvelő stábtagokat, akik azért – ha már egy szar forgatókönyvből kellett dolgozni – összehoztak egy olyan látványvilágot, ami azért ügyesen behúzza és lefogja a mozinézőt, aki már az első negyedóra után távozni készült volna.
Szóval Űrpiknik:
- ha dráma: 4,5/10
- ha vígjáték: 6/10
- ha sci-fi: 4/10
- ha sci-fi dráma, vígjáték: 4,8/10.
Vetítés időpontok (Savaria Mozi):
- hétvégén: 21:45-től,
- hétköznap: 15:35-től.
Török Márk