Ismét a szakításról, és annak a férfilélekben zajló utórezgéseiről rendezett filmet Reisz Gábor. A Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan után a Rossz versek is egy csalódott férfi útkereséséről szól, sok-sok megmosolyogtató jelenettel, őszintén, egyszerűen. Nem hittük, hogy van még a témában egy filmre való ötlet, de bizony volt!
Párizsban járunk, Anna ösztöndíjjal itt tanul. Szerelme, Tomi, látogatóba utazik hozzá, amikor a lány közli, hogy csodás volt, de ennyi volt. Innentől kezdve Tomi légüres térbe kerül. A film sajátos humorral, az idősíkokban való ugrálással dokumentálja, hogyan igyekszik túlélni a szakítást egy férfi, aki általában nem beszél az érzelmeiről (mert nem illik, mert a fiúk nem sírnak, nem lelkiznek, az olyan csajos…).
Tomi keresni kezdi, hol romlott el a dolog. Látunk egy remekül vágott jelenetsort Annával való találkozásairól, csókok, jóéjt puszik, ölelések… És visszarepülünk az időben, a 7, majd a 14, végül a 17 éves Tomihoz, aki már akkor is mindig csak szerelmes akart lenni. Zita, Hanna, Mónika… Lányok az álmokban és a valóságban. Van, akivel már a csókig is eljut, de jobb híján marad a mese a traktorgumiban elveszített szüzességről, és maradnak a rossz versek, amiket különösebb tehetség nélkül Tomi gyerekkora óta fabrikál. Homogén elgyengülés…hogy, mi van? 🙂
Azzal, hogy Tomi gyerekkori énje többször megjelenik – sőt egy ponton a fiatalok számon is kérik felnőtt önmagukat az elcseszett dolgok soráért – a film nemcsak egy szakítás története, hanem a felnőtté válásé is. Látjuk Tomit, amint kiröhögi a borzasztó nagy átéléssel verselő Latinovitsot, amikor bevallja, hogy fél a Jézuskától, és rossz érzései vannak Arany Jánossal kapcsolatban, aki szerinte hasonlít Sztálinra. A karaoke-jelenet kultfilm-gyanús, szinte beég a retinánkba, és innentől másképp gondolunk a Gyöngyhajú lányra. Felvihogunk az értelmetlen plakátfejelésen, amivel egyre tágul az univerzum, és az olyan poénokon, mint: ha kiszakad a kondom, minden csupa vér lesz.
Kedvenc jelenetek egész sorát raktározhatjuk a szürkeállományunkban: ajtó a hídon, Szomszédok-stílusú párbeszéd karácsony előtt, a garázs zenekar Réka című, felejthetetlen (és épületes szöveggel felvértezett) slágere, Tomi nehéz helyzetekben spontán kiütköző, egyéni nyelve, amit a család is kénytelen megtanulni, no és a zenekar a buszon a narrátorral… Mind-mind tele poénnal, jó ötletekkel, remek beszólásokkal, utalásokkal, különc, de nagyon szerethető stílusban.
A vicces jelenetek mögött azonban végig ott rejtőzik a fájdalom és a csalódottság. Tomi nem tudja a szakítás okát (mi sem), bántja, hogy nem lát bele a barátnője fejébe, és képtelen eldönteni, hogy elengedje-e a lányt, vagy megpróbálja visszaszerezni. (Erre vonatkozóan a főhős egyértelmű jelzést kap a sorstól a film végén.)
A történetmesélés annak ellenére, hogy nem lineáris, jól követhető, érthető, egyszerű. A párbeszédek valósághűek, természetes hümmögésekkel és hatásszünetekkel, így kommunikálnak a hús-vér emberek valóban. Néha becsúszik egy-egy jóízű káromkodás csak úgy zsigerből, jókor, jó helyen.
Reisz Gábor nem csak rendezője és forgatókönyvírója a Rossz verseknek, hanem főszereplője is, és mint ilyen, amatőr kategória. Alakítása mégis – vagy épp ezért – nagyon hiteles, elhiszem minden egyes gondolatát, és az, hogy nem hivatásos színészt látunk, csak még közelebb hozza a karaktert. A forgatókönyv Reisz naplójegyzeteiből nőtt ki, a személyes ihletettség tehát nyilvánvaló, és Tomi ettől (is) olyan valóságos.
A szereplőgárdából néhányan ismerősek lehetnek a rendező előző filmjéből, mint a szülőket alakító Kovács Zsolt és Takács Kati. Mindketten nagyszerűek, ahogy a Tomi számára lelki szemetesládaként funkcionáló, őt terelgetni, segíteni igyekvő Monori Lili (Vali szerepében) is. Üdítő a kamasz Tomit megformáló Prukner Mátyás és Seres Donát. És ott van a bájos Anna, akiről nem tudunk meg sokat, de az biztos, hogy Nagy Katica játssza, aki a szombathelyieknek ismerős lehet a Weöres Sándor Színház színpadáról is (Diploma előtt).
Egy szó, mint száz: a Rossz verseket meg kell nézni!
