Minden ember egyik legfontosabb éve a gimnáziumi végzős. Hogy honnan tudom ezt? Én is az vagyok. Ha nem lenne elég, hogy mindenfelől azt halljuk, hogy már csak 6 hónap van hátra a nagy megmérettetésig, száz másik féle dolgot kell(ene) csinálnunk. Minden diák máshogyan reagál az ilyen szituációkra. Van, aki ugyanúgy fél vállról veszi az egészet (mint ahogy eddig is), de van aki a stresszt csoki evés formájában vezeti le. Igen, ebbe a kategóriába tartozom én is. De, azért akadnak olyanok is, akik csodálatra méltó nyugodtsággal veszik ezeket az akadályokat. Így vagy úgy, túl kell esni rajta.
Persze egész évben a legfontosabb a tanulás. Ami számomra meglepetés volt, mert nem olyan durva, mint amire számítottam. Habár ebbe valószínűleg az is közre játszik, hogy aki évről- évre mindig folyamatosan tanul, annak ez gyerekjáték. Na de visszatérve. A másik legfontosabb természetesen, hogy el kell döntenünk, mit is kezdjünk az életünkkel. Legalábbis tovább tanulás szempontjából.
Az első félév még egészen “egyszerű” volt. Aztán jött a nagy váltás a másodikban. Ahol már tényleg minden az érettségiről szól. Amire nem árt időben jelentkezni, mert aki lemarad, az bizony kimarad. Ezután következik a legnehezebb dolog. Amikor remegő kézzel és 200/180- as vérnyomással beírjuk a kívánt főiskolákat/ egyetemeket, és megnyomjuk a jelentkezés gombot. Persze ez most drasztikusan hangzik, de van azért jó része is a végzős évnek, ami nem más, mint a szalagavató. Ez az az “ünnep”, amire egész életünkben emlékezni fogunk. Az osztályműsorokra, a keringőkre… Arra, hogy a szülők, hogyan sírták el magukat, amikor szeretett gyermekükre rátűzték azt a bizonyos szalagot. Arra, amikor egymásba karolva énekeltük az osztálydalunkat, és már nem csak a szülők könnyeztek. Meg persze utána következik az igazán izgalmas rész. Az after party. Ahol az érettségi előtt utoljára tombolhatja ki magát az egész évfolyam.
Nem mondom, hogy egyszerű mindezeket megszervezni. Főleg, ha az osztály harminc főből áll, és mindenki más színű öltönyben szeretne részt venni az említett eseményen. Vagy, amikor azon megy a vita, hogy kitűzze meg a legnépszerűbb tanárt. De az ilyenekből származnak a legszebb emlékeink, amiken boldogan fogunk nevetni az osztálytalálkozókon.
Ebben az időszakban jön rá igazán az ember, hogy az idő mennyire szubjektív. Amikor egy tanév csak 2 hónapnak tűnik, és visszasírjuk azokat a magyar órákat, amiket 2 évnek éltünk meg. Ilyenkor realizálódik bennünk, hogy ennyi volt. Vége van a gondtalan gyermeki éveknek. El kell hagynunk a jól megszokott iskolaépületét, a szeretett tanárainkat (és a kevésbé kedvelteket), valamint az osztálytársainkat. Ami talán az egészben a legnehezebb, hogy akikkel minden nap találkoztunk, és együtt vészeltük át életünk eddigi legnehezebb pillanatainkat, most elválnak útjaink.
Mindenesetre ez az az év, amin mindenkinek át kell esnie. Ez az utolsó lépcsőfok a nagy betűs ÉLETHEZ vezető úton.
